Egy korszerűtlen épület sarkának nekidőlve, lábaimat keresztezve bámulok a távolba. Sötétbarna, göndör fürtjeimet hátradobom, s a mozdulatot követően újabb nagy levegőt véve, zsebre teszem kezeim. Gondolatban figyelem a messzinek tűnő jövőt. Egy régi, porcicás, vágyakkal teli mozgóképet őrzök…

Vannak napok, amikor az ember egy kicsit beletörődik a történtekbe. Nem éppen elfárad, hanem épp hogy elfárad. A bánatból kifacsart elfogadásnak mindig van egy apró egysége, amely ilyenkor az ember lelkére ül, és ott uralkodik. Úgy hívják: remény. A keserűség mindig hordoz magában hitet.