Hol is kezdjem...(?)

Nagyon rég ültem a négy fal között mélyen magamba nézve és írtam bármiről. Nem tudom miért. Talán sokáig éltem szomorúan és magányos lélekkel, ezért a toll-papír páros volt a legjobb barátom. Talán lusta vagyok. De most boldog vagyok, mégis itt vagyok újra, és nem akarom magamban tartani ezt a szörnyűséget, ami történt velem/velünk. Hosszú idő után újra írni valamiről, ami mélyen érint, amit már nem egyedül élek át, hanem valaki olyannal, aki időközben az életem részévé vált, olyan, mintha duplán fájna valami. Kétszeresét élem át annak, mint amire számítottam, és nagyon-nagyon mérges vagyok. Igen...

Először itt van Ő, akinek nap mint nap hallgatnia kell a fájdalmam, a panaszaim, másodszor azt érzem, mégsem adom ki eléggé, mert én nem akarom őt leterhelni a jelen helyzethez való pesszimista hozzáállásommal. Őt, aki napról napra miattam igyekszik mindennel, aki hozza nekem a kávét reggelente, aki szeret, és Őt... aki most azért fáradhatatlan null-huszonnégyben, mert én beteg vagyok. Úgyhogy arra az elhatározásra jutottam, hogy felszínre hozom a gondolataim és leírom, hátha jobb lesz majd így - videóban is elmondhatnám, talán rövidebb lenne és jobban át tudnám adni, de én írni szeretek.

Sajnos engem/minket is utolért a koronavírus. Különösebben nem érintett rosszul, azt gondolom - az első pár napban. 

Na jó, elmesélem...

Egy hűvös februári reggelen azt mondta a Kedvesem, Ádám, hogy Ő nincs valami klassz formában, úgyhogy aznap pihenésre intette nagy kistestét. 

Azt gondoltam, jó, semmi probléma, hiszen időváltozás van, ilyenkor az ember szervezete egy kicsit megőrül, "pihenj csak, Édesem" - mondtam Neki...

(Huh, össze kell szedni a gondolataim... hosszú leszek és egy kicsit nehéz átszellemülni...)

Sajnos Ádámnak estére kicsit fölment a láza, de nem volt annyira vészes - Ő amúgy is "jó beteg", nem nyavalyog soha - ellentétben velem.

Másnap, egy tök átlagos szombati napon tévéztünk, kirakóztunk, beszélgettünk, ettünk, ittunk. Rendeltünk hambit, olyan jó grillsajtos, meg grillcsirkés, meg szaftos, folyós, falnivaló csodát - imádom! Ámde volt valami furcsa az utóbbi két tevékenységünkben...

Az első harapás maga volt a mennyek országa! 

De !pár másodpercen belül! valami nem stimmelt... 

"Ennek marhára nincs is semmi íze, Babám! - panaszkodtam Ádámnak - ez volt az utolsó, hogy erről a helyről rendeltünk! - megállás nélkül folytattam - szaga sincs!!! Nagy sz***!" Szegény Ádám... Néha komolyan elgondolkodom, hogy hogyan tud elviselni engem a nyugalom és a béke megtestesítője?!

"Na, de álljon meg a menet! Hát nem szemtelenség ennyi pénzt elkérni egy nagy szendvicsért, ami tök ízetlen?!" - fújtam tovább a magamét, mire közbeszólt: "Kincsem, nem érzed az ízét és az illatát...? Én sem, de nekem be van dugulva az orrom."

NA DE NEKEM NINCS!

És ha filmben lennénk, itt közelítene a kamera az ijedt, sápadt arcomra, majd a dülledt szemeimre, csak hogy éreztessék a nézősereggel, hogy a hibakódot beolvasta minden apró agytekervényem és rájöttem: COVIDOS VAGYOK!!!

Aztán jött a szokásos huzavona: #haziorvos, #vantünete, #nincstünete, #miatünete, #miótatart, #ésapárja, #őmikortól, #velemivan, #covidtesztkell, #hapozitívmaradjotthon, #hanegatívmehetsz...

...és így tovább.

Igazából minden rendszerint történt. Mind a ketten időpontra mentünk tesztre, nem volt tumultus a tesztponton, nem kellett várni, sorban állni, egyáltalán nem generált bennem félelmet a tesztelés.

Végül mindkettőnk COVID-teszt eredménye pozitív lett - tudtam, hogy így lesz, mert nem volt eldugulva az orrom, egyszerűen csak nem éreztem az ízeket és az illatokat, mintha ez a két dolog csak úgy kitörlődött volna a rendszeremből. De egyelőre csak ennyi tünetem volt...

A bátyám (orvos) azt mondta, "Dorcsika, attól függetlenül, hogy nem éreztek ízt, szagot, ugyanúgy ennetek kell mindent! Ugyanúgy mindent, ahogy szoktatok. Nyilván nincs akkora étvágyatok most, de mindent ugyanúgy egyetek, igyatok."

Bár étvágyunk valóban egyenlő volt a nullával, mégis éreztük, hogy ez parancs volt, és ennek eleget kell tennünk. Így is történt.

Ádám állapota napról napra jobb lett, nagyon örültem neki. Ő tényleg korrekten épült fölfelé, míg végül meggyógyult. Alig vártam, hogy én is magam mögött tudhassam ezt a buta vírust.

Most egy kicsit rólam:

Egy-két napon belül újabb tüneteim jelentkeztek: fájtak a lábaim és rosszulléteim voltak.

Kint voltunk a kertben a kutyáinkkal, Tonyval és Lizyvel, épp labdáztunk, játszottunk, amikor arra lettem figyelmes, hogy hirtelen alábbhagyott a jókedvem és szürkeségbe burkolózott a lelkem. Rossz lett a közérzetem és le kellett ülnöm a kerti kanapéra, mert szédültem. "Remélem ennyivel megúszom" - gondoltam magamban...

Pár perccel később be kellett húzódnom a házba és muszáj volt aludnom egyet. És ez megtörtént újra...és újra...és újra.

Teltek a napok és próbáltam nem tudomást venni erről az egészről, ami történik velem. Úgy voltam vele, hogy oké, van bennem valami kis vírus, amit az én szervezetem épp most próbál legyűrni és sajnos most néhány próbát ki kell állnia. Ez ezzel jár.

Azonban egy reggel, miközben főztem a kávét, arra gondoltam a konyhapultnak dőlve, kezeimet összekulcsolva, hasamon pihentetve azt, hogy milyen jó lenne újra érezni az illatát - pedig a legkevésbé sem kedvelem a kávé illatát. Egyáltalán nem. Talán egy kicsit átértékeltem ezt a dolgot - is. Szóval ahogy főtt le a kávé, és én bámultam ki az ablakon, mint aki lát is valamit, ugyanis a nap telibe kip*csázta a szemeim, éreztem, hogy valamit érzek!!! Mint az ebem, mikor szagot fog, mentem szimatolni a kávéfőző köré és hatalmas mosoly váltotta fel reggeli, gyászos ábrázatomat! Majd azzal a mozdulattal a hűtő felé vettem az irányt és találtam egy fél almát, amibe azonnal beleharaptam - mintha kicsit érezném, hogy van íze! Kiabáltam az emeleti hálószobában pihenő Szerelmemnek, hogy "Baba! Érzem a kávé illatát!!!". Nagyon boldog lettem! 

Sajnos ezt követően délután egy újabb rosszullétem jelentkezett.

Az aggodalmam akkor kezdődött, amikor már lelki fájdalmaim is megjelentek. Dadus vagyok egy óvodában. Ennek a szakmának nagy előnye, hogy vidám kacajok, kedves szavak, csilingelő kis hangok és apró kezecskék ölelik körül a hétköznapjaim. Egy óvoda tele van meglepetésekkel és apró pici lábnyomokkal. És színekkel.

Haragos vagyok, amiért ez az aljas, szemétláda betegség ilyen hirtelen kiszakított a "gyermekeim" kezei közül.

Szóval az aggodalmam ott kezdődött, amikor a vírus által szürkévé vált hétköznapjaimban csak arra tudtam gondolni, hogy pár nap, és újra hallhatom, ahogy belépnek az óvoda ajtaján és köszönnek nekem: "Szia Dorci!" - máris szép a napom.

Ádám érezte, hogy hiányoznak, ezért többször is beszélgettünk az óvodai életről itthon. Jó volt.

Telt az idő és nem jelentkeztek tüneteim.

A tízből az utolsó három nap teljesen tünetmentesen telt el. Az ízlelésem és a szaglásom visszatért. Végre feloldották a karantént egy pénteki napon. Tíz nap otthonlét után összeszedtem magam, beültem az autómba és mentem. Mindegy hova, csak úton legyek. Olyan izgalommal vezettem, mint aki most kapta meg a jogosítványát! Szálltam az autómmal! Ezt az érzést szavakkal kifejezni nem lehet. Útközben lélekben már a hétfői napon jártam - "de jó lesz látni Őket, ovi után nézelődni, vásárolni, végre eljutok a cipőért amit kinéztem, a ruháért, amiért visszaakartam menni, de közbejött ez a sz*r, hazaérni délután enyhén fáradtan". Jó kis délután volt.

Szombaton egy-egy pohár bor társaságában meg is ünnepeltük Ádámmal, hogy pontot tehetünk ennek a nehéz időszaknak a végére, és hogy nem voltak komolyabb tüneteink és nagyobb bajunk.

Ezt követően a vasárnapi napunk is nyugalomban telt el, csak egy kicsit fájt a lábam.

És itt jön az a rész, amire egyáltalán nem számítottam...

Vasárnap hajnalban arra ébredtem, hogy mindenem fáj egy kicsit. Igen, mindenem: a talpamtól kezdve a fejem legtetejéig, és iszonyatos görcs keletkezett a hasamban. Ádám hozta a lázmérőt, amit aztán próbáltam erősen szorítani a hónaljamban, majd elkísért a mosdóba, ahol megtörtént a "tisztulás". Muszáj volt kikísérnie, ugyanis azt éreztem, hogy semmit nem érzek. Nem tudok fogni, nem tudok beszélni és nem vagyok magamnál. Igazából nem is nagyon emlékszem, hogy pontosan mi történt ezekben a percekben, az a részlet viszont még mindig a szememim előtt van, amikor... Ádám egyetlen pillanatra elengedett - lekapcsolta a mosdóban a villanyt -, és én elájultam, és valamiért csak annyit mondtam, hogy "Anya!". Abban a másodpercben teljes képszakadás történt a fejemben, és arra koncentráltam minden maradék energiámmal, hogy ha ezt most túlélem, akkor jól leszek... Akkor és ott csak a háttérben hallottam Ádám hangját, nagyon halkan és elmosódottan: "Jól van Kincsem, semmi baj, lázas vagy."... Ádám próbált tartani és fogni, de én kimásztam a karjaiból és felmásztam az ágyra - "nagyon rosszul vagyok...de túléltem...jól leszek."

Az ágyon feküdve, tehetetlenül, a leggyengébb állapotomban, álmatag tekintettel lestem magam elé - "eeez nem igaz...ilyen nincs b*szki...".

Tudtam, hogy ez az undorító vírus még mindig velem van. Rémálom.

Ádám próbált simogatni, de fájt a bőröm. Láttam az arcán, nagyon bántja Őt, hogy ott és akkor, abban a pillanatban nem tud meggyógyítani. Sajnáltam...

Közeledett a reggel és Ádám próbálta tudtomra adni, hogy nem tudok menni az oviba, mert beteg vagyok - szándékosan nem azt írom, hogy dolgozni. Igen, az is egy munkahely, de inkább óvoda. Nem akartam ezt a tényt elfogadni és továbbra is erősködtem hogy jobban leszek mindjárt, majd meglátja. De sajnos...ez nem következett be.

Egy újabb hét kezdődik nélkülem az óvodában. Hiányoznak a kis manók...

Mi lesz még...? Mi jöhet még...? Hol a vége...? Van egyáltalán vége...?!?!?!

Napokig csak feküdtem, gyenge voltam.

Jelenleg:

A Bátyám és a háziorvosom tudásának köszönhetően most úgy érzem, hogy jó úton haladok a teljes meggyógyulás felé. Még gyenge vagyok, de tudok írni. Jönnek a gondolataim és ez jó. Megemésztettem mindent, ami történt velem az elmúlt napokban és elhatároztam valamit: életmódot váltok.

Mérges voltam magamra, nagyon...

A rosszullétemet követő második napon feküdtem az ágyban (sajnos mást csinálni képtelen voltam), és pont kiláttam az ablakon. Szemet szúrtak a kint repkedő madarak és olyan lélekmelengető volt a csiripelésük. Az jutott eszembe, hogy mennyire szeretnék kimenni és sétálni egy nagyot. Futni. Edzeni (én?!). Elpazaroltam nagyon sok napom, délutánom. Amikor lett volna erőm és időm minderre, olyan lusta voltam! Inkább beültem a tévé elé és zabáltam egy jót. Most meg itt siránkozok, hogy jaj de kimennék, jaj de mozognék és sajnálom magam?!

Hát szégyelld el magad, Dorci! Ugyanakkor büszke vagyok Rád, Dorci, hogy belátod, Te vagy a legnagyobb hibás - *saját váll megveregetése*

Értékelnünk kell minden percet, amit egészségben élhetünk meg.
Alig várom, hogy láthassam a kiscsoportos "gyermekeim", és alig várom, hogy kiengeszteljem magam.

Tényleg mindig igaza van a Mamának: "egészség legyen fiam, a többi nem számít!".