Hamis mosollyal az arcomon pakolok a bőröndömbe megannyi elnyűtt emléket. Pár perc maradt hátra a végleges búcsúzásig. Elmondanám még, amit már annyiszor papagájként ismételgetve fogalmaztam hozzád. Hogy mennyit jelentesz nekem. És, hogy érzem, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol döntenünk kell. Nézlek, és végigsimítom a nyakad mentén. Még mindig látom azt a csodát magam előtt, melyet te megtestesítettél, és azt is látom, hogy te viszont már nem. Megérinted arcom, s a mozdulatot követően ujjaiddal átfésülöd hajzuhatagom. Előtted állok, és nem tudom felfogni, hogy hol vesztünk el. A késő esti közös barangolásokban tévedtünk el egymásban…? Vagy az utcalámpák hosszan elnyúló fényeinek végét csak te láttad meg…?

Felkapom a cuccaim, és elindulok. Megkérdezed, hogy segítsél-e cipelni. Válaszként két rövid „nem”-et kapsz, közben hangom elakad, ismét elfojtom a bőgést.
Hallgatag módon, csüggedt testtartással cammognék ki az ajtón. De a küszöbre lépve megállok, s visszanézek. Érzem, hogy ha most szó nélkül lomhán tovább sétálnék, tényleg nem fogsz visszatartani.
Közben pontosan tudtam, hogy bizony nem fogsz visszatartani, időnk lejárt. Ennél a szakasznál reménypillangókat eresztettem szabaddá közös múltunk helyszíneire.
Eddig olvastál a tekintetemben. Most is sikerülni fog. Látod…? Én még mindig nem fáradtam bele. Itt vagyok, egy helyben. Rád várok, a szavaidra, mondj már valamit! Gondolatban rimánkodva kérlek, hogy marasztalj. Maradt egy apró, pici darab kettőnkből, amihez még építkezhetnénk. Nem akarom, hogy azt mondd, hogy te már nem szeretsz ennyire, te inkább már feladod.
Nem kellene még elfáradnunk.
Még mindig itt vagyok, és látom, hogy könnyes a szemed, közben bizonytalan mozdulattal kapsz a tarkódhoz, mintha annyira gondolkodnál azon, hogy „mi lett volna, ha...”, „hogyan tovább…?”. Holott te már rég eldöntötted, de valahol még kellenék, még akarnál.
Bárcsak megtudnád fogni azt a kis töredéket, és szorítanád jó erősen, mert akkor már nem biztos, hogy aggódnék, és nem kéne sebeim hullámzó tengerén továbbra is eveznem.
Viszont lassan tényleg tovább állok, hiszen sietnem kell, várnak már a barátaim, és a lányos esték. A magányos vacsorák, borozós hajnalokba fulladt mély fájdalmai szétzuhant szívemnek, az új dolgok befogadása (nélküled), és az udvarolni vágyó férfiak visszautasítása. És vár rám az egész világra való haragvás, hiszen ez remélhetőleg kicsit kompenzálja majd a fájdalmam.

A pillanat elérkezett, s én egy határozott, gyors mozdulattal becsapom az ajtót. Fuldoklom a könnyeimben, sietek lefelé a lépcsőn, tőled minél messzebb legyek már! Ez most tényleg fáj. Mintha hirtelen a világ összes problémáját cipelném a hátamon. Visszhangzik a magas sarkú cipőm kopogása a lépcsőházban, és ez is marhára idegesít most. Kapkodom a levegőt, még mindig vissza akarok menni hozzád! Egy utolsó szóra, egy ölelésre, egyetlen érintésre, beléd akarom égetni mivoltomat! „Engedd el!” – ez képtelenség. Milliónyi gondolat cikázik fejemben. Zavarodott vagyok. Most mindenre szükségem lenne, amiből vigaszt nyerhetek.

A minden te vagy. A vigasz veled jár. Minduntalan téged akarlak.

A lépcsőházból kiérve, fáradt lélekkel, betonfalnak támaszkodva veszek még egy utolsó, illatoddal teli nagylevegőt. Közben megérkezik a taxim, és beülve az autóba föltekintek arra az ablakra, ahonnan madárként szállnak ki emlékeink. Ott állsz te is, búcsúzóul intesz egyet búsan. Nem viszonzom a köszönést. Én nem tudok végérvényesen elköszönni tőled.

Elindultam, és most már nem is tart vissza semmi. Kezeidet elengedtem, pillantásod itt él bennem. Mosolyod jelen pillanatban is mosolyra késztet. Szívedet mécsesként őrzöm, és néha majd meggyújtom, hogy egy kicsit érezzem azt az apró lángot, amely köztünk számtalanszor kialudt.