Már nem szeretlek igazán, csak úgy vagy. Csak úgy vagy nekem, tartalak magam mellett, ha szeretnéd, néha nyomok a homlokodra egy nyugi-puszit, csak hogy éreztessem: igen, itt vagyok – még.

Azt hiszed minden rendben, olyan elégedetten dőlsz hátra, Kedvesem. Te nem tudod, hogy mennyi őrült nagy vétkedről szereztem tudomást. Azt sem tudod, hogy amúgy ez nekem nagyon fáj. Titkolózva somfordálsz haza munka után minden egyes nap. Én kedves mosollyal szoktalak várni, Édesem. Szeretlek, még mindig.
Várok. Nem Rád, hanem a válaszra. Arra, hogy megtisztelj vele, hogy segíts megfejteni, mi történt veled, velünk. Vajon mikor veszed az egész napi fáradtságot arra, hogy elmondd nekem, mit tettél azon a múlt hétvégén? Tudod, amikor a haverokkal mentél sörözni.
Na meg amikor túlóráznod kellett. Az egy szombati nap volt. Dereng már…?
Kicsim, kié volt az a szőke hajszál a blézereden fennakadva? Találtam a kocsiban is – sokat.

Már tudom, hogy nem én vagyok az Egyetlen.
Őrülten fáj. Mondanám, kérnélek, hogy beszéljük meg, rendbe hozhatnánk még. De nem teszem. Már tudok gondolkodni, ha rólad van szó. Azt is tudom, hogy már nem az a férfi vagy, akibe beleszerettem.
Nem fogok neked rontani, mert én nem olyan nő vagyok. Hisztizni se fogok, mert tudod, az nem az én reszortom.
Tudom, hogy megbántad, és igen, kicsit sajnálom, hogy késő.
Eddig miért nem kaptam kávét az ágyba? Most hirtelen könyvet is tálaltál mellé, mert tudod, hogy szeretek reggelről olvasni. Most érzem, hogy szeretsz. Most érzem, hogy erős bűntudattal harcolsz minden egyes nap.
Bármit megadnál most. Észre se veszed – amit én igen, - hogy a megbánás mekkora szolgát kreált belőled, és hogy én ezt vigyorogva nézem végig.
Szánalmas vagy.
És egyben aranyos is. Mint egy kisgyerek.
Engeded, hogy használjalak. Akarod is, hogy használjalak. Ez nyugtat most téged. Időről időre így enyhül tetteid miatt érzett belső fájdalmad. Mert tudod te is, hogy ezt én nem érdemeltem. Ezért ki is foglak használni, Kedvesem.
Táplálkozni fogok belőled. Belső harmóniád felbontom, és szétcincálom, mert mától az én lelkem így lakik jól, elégül ki. Én így szenderülök édes álmaimba – nyugodtan. Tedd csak le magad egy fáradt nap után arra a szép nagy kanapéra, amit még együtt vettünk – Kicsim, ahol épp fekszel, ott is volt pár szőke hajszál! Olyan mérges vagyok rád.
Fekszem melletted megtört lelkemmel, miközben azon vacillálok, hogyan facsarjalak ki még jobban Téged. Szívem maradt az űr, melyet agyi sejtek töltenek ki mára. Miértek után sorra taktikai elemek lépnek elmémbe. Tudom, hogy most jobban szeretsz, mint valaha. És tudom, hogy érzed, a kettőnk történetét most már folyamatosan én írom át, és egyszer minden história véget ér.
Ezért én most szépen közlöm veled, hogy a könyv utolsó oldalánál tartok. A történet jó volt, de nem tartottam igazán lovagiasnak azt a 21. századi herceget benne. Becsukom az olvasmányom, és visszateszem a polcra. A borítója gyönyörű, de a tartalom…

Most kicsi szünetet tartok, memorizálok, na meg szeretnék feltöltődni is.

Köszönöm, hogy megtanítottad, hogy nem minden mesének van boldog vége.