Csak dúlt-fúlt a bolondja, meg nem állt, s még dobbantott nagyokat az élet színpadán. Makacsul volt lázadó. Csavargó, magányos napjain szipogva, hirtelen lüktetésekkel vezetett be a néha végtelennek tűnő, sűrű, ködös, sötét erdőbe. Leánytenyér nagyságú levelekkel teli, felettünk összefonódott ágak…

Vannak napok, amikor az ember egy kicsit beletörődik a történtekbe. Nem éppen elfárad, hanem épp hogy elfárad. A bánatból kifacsart elfogadásnak mindig van egy apró egysége, amely ilyenkor az ember lelkére ül, és ott uralkodik. Úgy hívják: remény. A keserűség mindig hordoz magában hitet.