Csak dúlt-fúlt a bolondja, meg nem állt, s még dobbantott nagyokat az élet színpadán. Makacsul volt lázadó. Csavargó, magányos napjain szipogva, hirtelen lüktetésekkel vezetett be a néha végtelennek tűnő, sűrű, ködös, sötét erdőbe. Leánytenyér nagyságú levelekkel teli, felettünk összefonódott ágak alatt nem lelt rám a fény.
- Kérlek, forduljunk vissza, mert kezdek félni – aggódva akartam utunkba állni.
- Ne butáskodj! Mégis miért mennénk vissza oda, ahonnan egyszer már eljöttünk? – Mondta. – Előre nézz!
- Mert ez az út sötét, nem látom a szép, tiszta eget, annyira sűrűn ölelkeznek felettem az ágak.
- Türelem – ennyit válaszolt.
Húz-von maga után, kétségbeesve kérem őt, hogy hagyja abba, tényleg nem értem mire jó ez!

Útközben egy iszonyatosan nagy felhőszakadás ért el minket. Azok a fejem felett szerelmesen egymásba fonódott ágacskák sem akadályozták meg az esőcseppek zuhanását. Rohantunk, kerestünk volna valami fedett helyet, de tervünk kudarcot vallott.
Csörtetésünk eredményeként egy óriási karcolás érte mellkasomat, amit az utunkba nem illő, tüskés vessző okozott. Fájt, nagyon. A sietség miatt izzadtam, s a gyöngycseppek mind-mind belefolytak a sebbe. Irgalmatlanul csípett.
Csapzott lettem. Szenvedtem.

Folytattuk a túrát.

Saras tornacipőmet meg-megállva, fél lábbal szökdécselve, ujjaim végét megnyálazva próbáltam tisztogatni. De hiába, hisz egyre csak maszatosabb lett. Nagyokat sóhajtoztam, hisz elfáradtam közben.
Megálltam. Igazán határozottan hozzászegeztem a kérdést:
- Mire jó ez?!
- Hogy mire jó, azt majd te idővel rendezed önmagadban. – válaszolt teljesen nyugodtan.
- De merre megyünk???
- A válasz furcsa, s egyben egyszerű is: amerre én vezetlek.
- És mégis hová vezet ez az út? Hol a vége? Mi a cél? – már nem voltam feszült, inkább csak kissé nyugtalan, ugyanakkor hajtott a kíváncsiság, hogy vajon miért kell most ennyi mindenen keresztül mennem…?
- Az út végén fogunk igazán eggyé válni. Ezt érezni fogod, és azt mondod majd, hogy megérte. – bizalmasan súgta fülembe.

Kis idő elteltével már nem rohantunk sehová. Elfáradtunk. Megfogtuk egymás kezét, úgy ballagtunk tovább - kértem, hogy fogja meg a kezem, mert úgy majd biztonságban érzem magam.
Én elmeséltem neki, hogy miféle furcsa dolgokat éltem át eddigi életem során, ő pedig elmondta, hogy ő hogyan élte meg az általam imént elregélteket.

Utunk végéhez érve fényponton akadt meg tekintetem. Láttam, hogy van kiút a sötétségből.
A sűrűből kiérve pontosan tudtuk, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell. Elértünk a célhoz.
Egy dombos pusztához értünk. Ott leültünk egymás mellé és megkért, hogy csak maradjak csendben, némán legyek társa, továbbá vele együtt, mélán nézzek szembe érzései rejtelmeinek kavalkádjával, élete megannyi játékával. Égi tenger, fütyörésző szabadságok, rügyező élet, amerre csak a szem ellátott. Valami új kezdődött. Tiszta levegőhöz jutottam. Elöntött a nyugodtság, a boldogság, belső béke járta át testem.

Mosolyogva, de tényleg fülig érő szájjal tartottam szóval pajtásomat:
- Választ kérek a miértekre, Barátom!
- Tudod, van, amikor az embernek rengeteg negatívummal kell szembenéznie élete során. Ez lehet hosszadalmas, kevésbé kínzó fájdalom, ugyanakkor rövid is épp ugyanúgy lehet, viszont annál erősebb intenzitású szenvedéssel jár. És nincs olyan rossz, melyet ne követne a jó. Jó esetben én uralom a belső, érzelmi világodat. Jó esetben én irányítalak téged, és nem te engem. Ha az utóbbi történne, hazugságban élnél, nem lennének értékes napjaid, tényleg vidám, hangos nevetésed, boldogságod. Az imént felsoroltakat bizony megelőzi a fájdalom, de a kettő mindig váltja egymást. Sajnos sok sérelmen muszáj átlendülnünk ahhoz, hogy értékeljük az igazi boldogságot. És bármi történjék, ne feledd: engem kell követned, mert én soha nem foglak félrevezetni. Igen, fognak még bántani, csalódott is leszel még, de tudni fogod, hogy mit kell tenned, mert én itt leszek. Ezért van a Szíved, hogy tudj tájékozódni, érvényesülni. Ezért van a Szíved, hogy vakon is tovább mehess. Ezért van a Szíved, hogy ne légy egyedül az úton.

Ezért vagyok én, hogy veled legyek.