Amikor először megláttalak, éreztem, hogy veszélyzónába ütköztem. Akarva-akaratlanul nagytakarítást rendeztem az egész mellkasomban. Letöröltem a polcról azokat a még régebben másnak szánt szerelmes szavakat is, a leveleket pedig felgyújtottam, porait elsöpörtem. Múltam szemetesládáját végleg kiürítettem. Ösztönösen tettem. Minden szeretetemet Neked akartam szánni. Naplóm hátralévő lapjait boldog perceinkkel telefirkantani.

Furcsa, mert pár hónapja ismerlek, még is, mintha egész életemben itt lettél volna.
Legjobb barátokként fürkésztünk tekinteteket, csúfoltunk embereket és ettünk jókat, csiszolódtunk össze. Filmet is néztünk, és a végét is láttuk. Csak én éreztem úgy, hogy gördülékenyen zajlott az együtt eltöltött idő…?
Melletted nyugodt voltam. Kikapcsolt az agyam, és nem számított semmi sem. Egyszerűen csak szerettem, ami velem történik. Szerettelek.

- Biztos nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel lányok/fiúk. Amikor minden rendben van – hiszed Te – aztán egyik napról a másikra felszívódik az illető, akiről szó van.

Legalább csak szóltál volna, hogy már ne várjalak, mert nem leszel itt velem.
Csak legalább szóltál volna…
Hogy egy nap majd úgy kelhessek fel, hogy nem várom az üzeneteid. Hogy végérvényesen érezzem a legvégét a dolognak.

De Te itt hagytál csöndben, alattomosan, lopva hosszú magányos perceimet, űrt hagyva magad után, minden szavaddal, mozdulatoddal, érintéseddel eltelítve pici szívemet.
Sokszor megtetted már velem ezt. Eltűntél, csak úgy, mint az a bizonyos költő a ködben – szinte rám szakadt az egyedüllét. Ma már kezdem megszokni ezt a dolgot, néha még mosolygok is rajta (de inkább saját magamon).
Erős nőnek tartom magam. Mindig jó kedélyű, a világra megannyiszor rámosolygó, „nőies kislány”, de akárhányszor felszívódtál, majd megjelentél az életemben, valahogy teljesen más ember költözött belém.
Nem fogok bánkódni, mert fölösleges. Nem hibáztatlak se Téged, se magamat. Történt ami történt, ennek így kellett lennie.
Tudom, hogy szerettél engem, csak nem úgy…