Hétfő reggel. Az ég derült volt odakint. A madarak csiripeltek, én pedig alig vártam a reggelt, hogy újra átéljem a boldog perceim.Emlékszem: Reggel hét órakor felkeltem és kinyitottam az ablakom, beleheltem egy jó adag hajnali friss levegőt, ami aztán egész napra energiát adott. A szemeimet…

Amikor először megláttalak, éreztem, hogy veszélyzónába ütköztem. Akarva-akaratlanul nagytakarítást rendeztem az egész mellkasomban. Letöröltem a polcról azokat a még régebben másnak szánt szerelmes szavakat is, a leveleket pedig felgyújtottam, porait elsöpörtem. Múltam szemetesládáját végleg…

Szeress bátran…   Én nem tudtam mit kezdeni ezzel a dologgal. Az arca napról napra egyre ismerősebb lett. Legédesebb álmaimból felriadva is láttam, és csodáltam – csendben. Érzelmi körforgásnak tűnt, ugyanis mindig ugyanazt láttam. Semmi mást… ha egy percre is, de szerettem volna megválni az…

 Találkoztam valakivel, akinek nem csak a mosolya szép. Van valaki, aki szép szemeivel nem csak néz, hanem lát is engem. Épp egymás mellett ülünk. Perifériájából figyel engem, érzem. Lassan, hamarosan felütöm fejem, és elkapom égető tekintetét. Látom a félmosolyt kedves arcán, és szinte hallom, hogy…

Vannak napok, amikor az ember egy kicsit beletörődik a történtekbe. Nem éppen elfárad, hanem épp hogy elfárad. A bánatból kifacsart elfogadásnak mindig van egy apró egysége, amely ilyenkor az ember lelkére ül, és ott uralkodik. Úgy hívják: remény. A keserűség mindig hordoz magában hitet.