Találkoztam valakivel, akinek nem csak a mosolya szép. Van valaki, aki szép szemeivel nem csak néz, hanem lát is engem. Épp egymás mellett ülünk. Perifériájából figyel engem, érzem. Lassan, hamarosan felütöm fejem, és elkapom égető tekintetét. Látom a félmosolyt kedves arcán, és szinte hallom, hogy szól hozzám – némán. Próbálok megannyi rejtvényt megfejteni közelségében, de olyan nehéz, mégis annyira jó, valójában igazi. Rám talált valaki, akinek jelenléte végre nem az üres ígéreteinek koronája. Amikor csak csöndben pillantgattunk egymásra, én akkor is hallottam belülről fakadó ezer szavas monológját. Ritka pillanatokban meg is ölel, és én olyankor csak szabadságára intem megfáradt lelkem. Úgy érzem, mintha most a végtelen napsugarak parányi fényei csak rám vetülnének. Önmagamban suttogva erősítem meg ellenállásom magával ragadó érzéseim felé. De érzem, hogy a magam köré, évek gondos munkájával felépített falaim hamarosan, egymás felé tett lépésünkről lépésünkre roncsolódnak, bomlanak. Szívem még mindig a sivár, hazug, romos, darabjaira hullott világ rabja, ennek ellenére valahogy mégis azt érzi, hogy valami igaziba ütközött. De nem ám csak úgy. Hanem mint egy üstökös, úgy találta el, olyan természetesen. Bár természetesnek titulálom, az én olvasatomban mégis új.