Hétfő reggel.
Az ég derült volt odakint. A madarak csiripeltek, én pedig alig vártam a reggelt, hogy újra átéljem a boldog perceim.
Emlékszem: Reggel hét órakor felkeltem és kinyitottam az ablakom, beleheltem egy jó adag hajnali friss levegőt, ami aztán egész napra energiát adott. A szemeimet mosolyogva dörzsöltem, mert nem láttam élesen, hisz álmos voltam még. Magamra kaptam a puha, rózsaszín köntösöm, és már támadtam is meg a kávéfőzőt.
Közben figyeltem minden pillanatom: húsz lépést tettem a kávéfőzőig, emellett végig felfelé görbült a szám. Mire ezeken elgondolkodtam, már le is főtt az ébresztő-ital, amit aztán egy húzásra megittam – nem volt időm leülni, és közben elgondolkodni az élet adta nagy dolgain. Lépteim a fürdőszoba felé vették az irányt, és miután a negyed órás sminkemet megcsináltam negyvenöt perc elteltével, úgy éreztem, ideje felöltözni.
Klassz. Öt perc alatt sikerült úgy felöltöznöm, mint egy bohóc, de mindegy, siettem is lefelé a negyedikről. Szökkentem, futottam, hármasával hagytam magam mögött a lépcsőfokokat - komolyan, szerintem megvan a kellő edzésem ahhoz, hogy akár nagy hírű futóversenyeken is részt vehetnék.
Épp csak kiléptem a lépcsőház ajtaján, – cibálva magam után a táskámat - ismerős tekintetre bukkantam a parkolóban.
Mint említettem, nagyon siettem már, hiszen késésben voltam munkából, ezért elég érdekes, kifinomultnak egyáltalán nem nevezhető öltözékben voltam jelen. Ciki...

Extra gáz szituációba csöppentem.

Nem is tudom megmondani pontosan, mikor láttam Őt legutóbb – akkor is csak távolról. Együtt nőttünk fel, együtt játszottunk, alsó iskolás korunkban Ő vigyázott rám, pedig csak egy évvel idősebb tőlem.
Láttam, hogy vár valakire, na meg azt is, hogy nem rám – sajnos. Olyan laza mozdulattal kapta le fejéről a napszemüveget, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Lábait keresztezve dőlt a kocsi oldalának. Azt is észrevettem, hogy követ a szemével (azokkal a húúúúúú de szép szemekkel).
A gondolataim annyira össze-vissza lettek hirtelen, mint valami nagy muslicafelhő. Kaptam a fejemhez, vakartam a homlokom, fogaimat összeszorítva imádkoztam, verset költöttem egyetlen fejemben járó mondatból: „Légyszi, nehogy felismerj, iszonyat jó pasi lett belőled, zavarban vagyok-leszek és az tré.”
Utóbbi gondolatom szinte mágnesként vonzotta maga után a megszólítást: „Dorcsi, szia! Ejha, de rég láttalak! Hogy vagy? Azta! Elképesztően csinos vagy!”

Hatásszünet.
(Gondolataimban a következő játszódott le: ha filmben lennénk, most biztosan premier plánban közelítené meg a kamera az arcom, közben mellé valami templomi zenét játszanának be.)

Mint aki karót nyelt, húztam ki magam, majd idióta, szerencsétlen, olyan igazi semmilyen vigyorral az arcomon néztem rá, gondolva magamban:
„Mi van…? Ez most tényleg azt mondja, hogy csinos vagyok? Hétfő reggel…? Na mindegy. Csinos vagyok. Ezt mondta, jól hallottam. Tehát bejövök neki. Ez az!”

Közelebb léptem hozzá, reménykedve abban, hogy majd színésznői tehetségemet kihasználva, így leplezve zavartságomat sikerül a lehető legjobbat kihozni a jelen státuszból.
Na ja… csak hogy a színésznői tehetségem valószínűleg még fönt pihent a negyediken, pihe-puha ágyikómban, plüssállatként használva megannyi álarcomat.
Így hát egy választásom maradt: önmagamat adni.

A lehető legjobb döntést hoztam meg ezzel.
Feltörtek a gyerekkori szép emlékek, megláttuk egymásban az őszinteséget, a gyerekességet.
Furcsa és egyben jó érzés volt felnőttként beszélgetni valakivel, akivel legbelül ugyanazok a gyerekek maradtunk. Kacarásztunk, rózsaszín felhőkön ugráltunk, az a cuki háttérzene is ott szólt a fejemben. Nahát! Micsoda témák! Szinte ereklyeként őriztünk ennyi értékes pillanatot magunkban. Ilyen boldog hétfő reggelem nem volt még.

A nagy sztorizások közepette már-már elmerültünk egymás tekintetében, mire hirtelen irányt változtat arcocskája, hozzám vágva azt a kegyetlenséget, hogy: „Oh, oda nézz, csak negyed órát kellett várnom. Már jön is a barátnőm. Szívesen beszélgetnék még, de sietnünk kell, ne haragudj. Valamikor összejöhetnénk egy kávéra, és esetleg folytathatnánk a nosztalgiát, ha benne vagy.” – kacsintott egyet két szemmel, majd elhajtott, filmbe illő porfelhőt hagyva maga után. A válaszomat pedig természetesen nem várta meg: „Persze…benne vagyok…hogyne…felőlem...” (A szavak között elhelyezkedő három pont a csalódottságom által létrejött óriási pislantásaimat illusztrálná.)

Felhők gyülekeztek a fejem fölött, mint egy tizenéves tini lány, egy perc alatt kilátástalannak vallottam az egész életem. Értetlenül lestem magam elé, közben a szomszéd nénike az ablakból szúrós szemekkel hesszelt (gondolom én, hogy azért, mert este megint Snoop Doggot hallgattam, és csak szerintem volt halk).

Hmm… micsoda boldog percek!

A lényeg, hogy jó volt Vele trécselni. Na meg, hogy milyen jól nézett ki… a barátnője is… Szintén érdemi része a dolognak, hogy ismételten sikeresen elkésem munkából.
Nem baj… megérte.

Ez az én formám.

:)