Nem szólt semmit, nem óhajtott, én mégis önként átadtam magam az ő szívének. Nem kérte, én adtam. Kételyeimet, mint repülni vágyó pillangót engedtem szabaddá. Büszkeségemet eltaposva, hiú létemet megszüntetve, mindent és mindenkit magam mögött hagyva ajándékoztam meg őt hitemmel. Beszélhetünk itt eget rengető, mélyen belém vésődött sérelmekről, bántó szavakról, elmúlt „barátságokról”, hiányérzetet keltő szép emlékekről és megannyi „bárcsak”-ról, az élet most mindenért kárpótol.

Hogy mi történik e pillanatban? Lehunyom a szemem, s Rá gondolok. Elképzelem. Újra és újra lejátszom magamban azt a momentumot s azokat a perceket. Olykor esténként is így alszom el, mert hiszem, hogy így szép álmaim lesznek.
Az impulzusok változnak. Minél erősebben gondolok bele érzéseimbe, annál mélyebbről érzem azt a lüktetést, ami ilyenkor aktivizálódik. Újra...és újra...és újra...és újra…

Fekszünk egy kanapén, megérinted arcom, s a mozdulatot követően végig simítod nyakamat, ujjaiddal átfésülöd hajzuhatagomat, majd szemembe nézel – ilyet még nem éreztem! Tekintetemet fürkészed, keresel benne valamit – és látom, hogy folyton találsz valami különöset a lélektükrömben.
Tudod, hogy a végtelen égboltot vetíted elém pillantásaiddal, és hogy ez annyira igéző számomra. Félek, önkontrollom megszűnik létezni - gondolatban több százszor elmondtam, hogy végtelenül szerelmes vagyok beléd. Mindeközben tulajdonképpen elveszítem lelkem tartását. Elkaptad, s most megtartod. Az egyensúlyérzékem már nem inog. Nyugalmi állapotban maradunk. Látom, álmosodni készülsz. Aprókat pislantasz, zöldes színű szivárványhártyáidat percről percre ritkábban látom. Meghitt pillanat ez, itt, most.

Gyengéden érintem meg arcod, közben kérlek, hogy hunyd le a szemed – meg is teszed. Félsuttogva mondom, hogy „szeretlek”, mire te csendben maradsz – talán meg sem hallottad.
Két ujjam hegyével sétálok végig a bal oldali karodon. A válladtól kezdve egészen a csuklódig sétálnak zongorázóim, majd megfogom a kezed és bizalmasan szorítom. Ujjaim visszafelé veszik az irányt. Már a nyakad mentén táncoltatom őket, ezt követően félmosoly rajzolódik arcodra – ekkor már én is mosolygok, mert tudom, hogy szereted, ha ott simogatom. Borostád szúrós, az ezzel való érintkezés kellemetlen, ennek ellenére már nyomok is egy gyengéd puszit épp, hogy ajkaidra. Férfias kezeddel hirtelen mozdulatváltással hajamba túrsz, magadhoz húzol. Megjegyzem, hogy megint elfelejtetted levenni a karórádat, ami annyira jól áll Neked.
Bágyadt hangoddal megszólítasz, hogy zavar, hogy olykor odasuttogok valamit, vagy ha nézlek, majd megkérsz, hogy hagyjalak már pihenni, merthogy az milyen jó időtöltés. Amíg nem túl halkan felkacagok,  hozzáfűzöd, hogy nekem is jót tenne az efféle lazulás, szóval társuljak be hozzád. Cseppet sem ellenkezve bújok minél közelebb hozzád, a mellkasodhoz, furakodom, legszívesebben beléd bújnék!
Csend lett.
Alighogy hallani szuszogásaink csatatérre való vonulását. Szinte tapintható, már-már kézzel fogható az idill, mely most jelen van.
Lényed teljesen megbabonázott, s lelkem végtelen szeretetet érez. Nyugalmat, olyan igazit…

Nehéz érzések ültek vállaimon, de miután két karoddal szorosan átöleltél, óvva didergő testem, ezúttal kellemesnek éreztem ezt a súlyt.

A valódi boldogságnál, az igazi szeretetnél, mely mindenen felülkerekedik, nincs fontosabb. Bár jelen esetben szerelemmel párosult, szerencsére csak erősítette az érzést.

• A szeretetnél inspirálóbb érzés nincs.
• Belső harmóniánk, egyensúlyunk feltétele a szeretet.
• Szeretetet bárhogyan nyerhetünk, ehhez fontos, hogy nyitott szívvel kell járjunk a nagyvilágban.
• Minden pozitív energia és érzés szeretetet rejt magában.
• Ha a szeretet létezik bennünk, akkor létezik minden.