Nem szólt semmit, nem óhajtott, én mégis önként átadtam magam az ő szívének. Nem kérte, én adtam. Kételyeimet, mint repülni vágyó pillangót engedtem szabaddá. Büszkeségemet eltaposva, hiú létemet megszüntetve, mindent és mindenkit magam mögött hagyva ajándékoztam meg őt hitemmel. Beszélhetünk itt…

Egy korszerűtlen épület sarkának nekidőlve, lábaimat keresztezve bámulok a távolba. Sötétbarna, göndör fürtjeimet hátradobom, s a mozdulatot követően újabb nagy levegőt véve, zsebre teszem kezeim. Gondolatban figyelem a messzinek tűnő jövőt. Egy régi, porcicás, vágyakkal teli mozgóképet őrzök…

Már nem szeretlek igazán, csak úgy vagy. Csak úgy vagy nekem, tartalak magam mellett, ha szeretnéd, néha nyomok a homlokodra egy nyugi-puszit, csak hogy éreztessem: igen, itt vagyok – még. Azt hiszed minden rendben, olyan elégedetten dőlsz hátra, Kedvesem. Te nem tudod, hogy mennyi őrült nagy…

Amikor először megláttalak, éreztem, hogy veszélyzónába ütköztem. Akarva-akaratlanul nagytakarítást rendeztem az egész mellkasomban. Letöröltem a polcról azokat a még régebben másnak szánt szerelmes szavakat is, a leveleket pedig felgyújtottam, porait elsöpörtem. Múltam szemetesládáját végleg…

Szeress bátran…   Én nem tudtam mit kezdeni ezzel a dologgal. Az arca napról napra egyre ismerősebb lett. Legédesebb álmaimból felriadva is láttam, és csodáltam – csendben. Érzelmi körforgásnak tűnt, ugyanis mindig ugyanazt láttam. Semmi mást… ha egy percre is, de szerettem volna megválni az…

 Találkoztam valakivel, akinek nem csak a mosolya szép. Van valaki, aki szép szemeivel nem csak néz, hanem lát is engem. Épp egymás mellett ülünk. Perifériájából figyel engem, érzem. Lassan, hamarosan felütöm fejem, és elkapom égető tekintetét. Látom a félmosolyt kedves arcán, és szinte hallom, hogy…