Sétáltunk, de soha nem akartam megfogni a kezed, mert mindig mögötted akartam menni. Élveztem, ahogy a tornacipőd alatt összemorzsolódtak a kis kövek, és mindig hagytál magad mögött lábnyomot, amibe aztán én belelépkedtem aprócska lábaimmal. Fel sem tűnt, hogy milyen hosszú út vezetett a teleptől a faluba… Mire haza értünk, Mama már elkészítette a finom ebédet, és miután jól laktunk, beültünk a tévé elé. Szokásosan a Te kedvenc műsoraidat néztük, de reklámkor megengedted, hogy átkapcsoljak másik csatornára. „Titokban” figyeltelek. Gyermeki tekintetem mindig az arcodon volt ilyenkor, de ezt Te tudtad, nagyon jól tudtad, hiszen félmosollyal bámultad a tévé képernyőjét.
Papa, én imádtam Veled kisétálni ahhoz a „nagyvízhez”, ami egyébként egy tó. Hosszú időnek és küzdelmesnek tűnt azt a tavat körbesétálni, de mindig sikerült. Aztán miután körbejártuk, büszkének éreztem magam, amikor észre vettem, hogy még mindig nem fáradtam el. És győztesnek, amiért Te igen.
A sok gyaloglás után, amíg én hazaszaladtam öt perc alatt két kóbor kutya „kíséretében”, Te még mindig valahol az erdei úton kullogtál, néhány lassú, fáradt lépésed után meg-megállva.

Oly nagyon hiányzol…

A délutáni mókák után estére újra üresnek éreztem a pocakom:
- Papa, éhes lettem egy kicsit – mondtam a fotelben viháncolva.
- Menj ki nagyanyádhoz, biztos a konyhában van, mondjad neki. – nagy ásításod közepette válaszoltál békésen.
És én ülőhelyemet fürgén elhagyva jártam utána Mama hollétének. De Mama kint volt még, a kertben tevékenykedett, hiszen nyár volt, és estefelé már nem volt olyan nagy hőség. Így hát visszatértem Hozzád, beálltam a szobaajtóba, ahol csak a tévé képernyőjének fénye világított meg:
- Papa... Mama kint van, úgyhogy azt mondta, hogy Te adj enni. – boci szemeim fénye legragyogóbb csillagként szegültek Rád.
- Jaaaj, Te lány, jó lesz az a „dilibogyó”? – Morogva és mosolyogva keltél ki a fotelből, mert miközben fájós gerincednek teher volt a járás, én már rég a spájzban randalíroztam, kezemben a „dilibogyóval”.
(A „dilibogyó” egyébként gabonapelyhet jelent a mi szótárunkban, mert Papa egyszer sikeresen elhitette velem, hogy a gabonapehelytől leszek dilis, energiabomba, ettől nevetek folyamatosan, ettől kelek korán és fekszem le későn.)

Úgy hiányzik…

Most itt állok betegágyad mellett s kérdések százai cikáznak fejemben és szívemben egyaránt.
A doktor úr azt mondta, nincs remény, de én ezt nem akarom elhinni!
Mindent elmondanék most Neked! Kiszakítanék magamból egy darabot, vidd magaddal az utadra s közben ügyelj az enyémre is!
Figyelj, Ők nem értik, hogy mit jelentesz nekem! Papa… a múltkor durván szóltál hozzám, de én nem haragudtam Rád, mert rögtön megfogtad a vállam, és bocsánatot kértél. Papa! Emlékszel, amikor minden reggel együtt etettük meg a malacaidat? Felhúztad azt az ócska gumicsizmád, és életemben először hallottam a szádból a „kapca” szót, aztán pedig egész nap azon nevettem. Még csak öt éves voltam. A múlt héten azt mondtad, hogy emlékszel, majd mosolyogtál. Az is megvan a fejedben, amikor éjszakákon át a katonaságról meséltél? Vagy amikor elmondtad, hogyan ismerted meg Mamát ötven évvel ezelőtt? Már rég aludnom kellett volna, de sokkal jobban tudtam pihenni a történeteid hallgatása közben. Azt mondtad, mindenre emlékszel. Akkor most… most miért nem ismersz meg, Nagypapa? Hiszen én vagyok az… Az unokád, aki mindig vigyorog. Most nem mosolygok, talán ezért van ez, hogy csak nézel, de nem látsz engem…?

Papa, ne menj még el, jó…? Tudom, hogy nagyon beteg vagy, de még akarok valamit mondani! Csak azt szeretném még, hogy tudd, Szeretlek! Nagyapa, hallod még, amit mondok?! Nézz rám, Kedves Papa! Emlékszel, mikor azt mondtad, soha nem fogok megkomolyodni? Hát most itt vagyok. Egymagam, szembenézve minden fájdalommal. Drága Nagypapa, tudom, hogy már a lélegzetvétel is nehéz, de ezt még tudnod kell: megtanultam értékelni, és tiszta szívből szeretni, hallod…? Fogom megvénült, ráncos kezeidet, és soha nem akarom elengedni! Még mindig itt vagyok, látod…?
Simogatom a kezed, érzed…?
És hogy Szeretlek, azt tudod…?