Csak nézd ezt a buta kis világot: Ébredezik már, nem lát, hajt előre.
Kíváncsi tekintettel nézek körül: a hegyeket, erdőket is bejárta már a szemem. Voltam lent az utcán, a járdákon, emberek tekintetét fürkésztem. Néztem a mozdulataikat, s kerestem hozzá egy-egy őszinte mosolyt. Az az aktatáskás fickó is percenként nézte az óráját az állomáson. Én is ugyanott vártam, de csak egyszer néztem meg az időt kíváncsiságból, és nem türelmetlenségből fakadóan. Onnan tudom, hogy a hapsi türelmetlen volt, mert folyton dobolt a talpával a földön, közben néha rágta a szája szélét. Nyilván feszült, nyugtalan is volt az imént felsoroltak alapján.
Hallottam közben kutyaugatást és gyerekkacajt is. Másodpercekig néztem, tűnődtem azon, hogy a faágakról miért nem pottyan le az a réteg hó. Levettem a fejemről a sapkát, mert azt akartam hogy érje a hajamat is hó.
Olyan állapotba helyeztem magam, amit addig még soha nem tapasztaltam. Éreztem a bizsergést testem minden porcikájában. Kedves, örömteli nap állt előttem. Bájos mosollyal arcomon néztem szembe mindennel aznap - is. Szimplán kicsattantam az örömtől.
Tudod, olyat éreztem, mint amikor semmi más okod nincs a boldogság megélésére, csupán csak a léted.
Fura, de kikapcsoltam teljesen, szerettem, ami körülöttem történik. Nem kellett hozzá semmiféle spirituális tanítás, híres írók nagy könyvei, egyszerűen csak az elfogadásra volt szükségem - miután elkezdett érdekelni, miből ered ez a furcsa érzés, ez az igazi lelki béke, nyilván végig akartam járni az odavezető utat, ezért elkezdtem olvasni.
A boldogság felismerésére kellett, hogy rádöbbenjek.

Sok ember nem látja meg magában az igazi élet alappillérét, a felhőtlenség valóságát, értékes momentumát – sajnos. Ha jön egy nagyobb lépcsőfok az életünkben, csak azt látjuk, hogy ez a dolog rengeteg homlokvakarással, és sok-sok fejünkben létrejövő negatívummal jár. Egy csepp rossz mellett iszonyatosan eltörpül megannyi gyönyörűség. Pedig milyen derűs világ lehetne a miénk…

Az igazi felismerés bennem is – mint ahogyan remélhetőleg sok más emberben – akkor jött létre, amikor elolvastam Eckhart Tolle, A most hatalma című szerzeményét, amely napjaink egyik legnagyobb spirituális könyvének bizonyul.
Olvasás közben eszméltem rá arra, hogy már megéltem a valódi létemet. Miután felnyílt a szemem, összekapcsoltam érzéseimet a könyv tartalmával. Megnyugodtam, és rendkívül szerencsésnek éreztem magam.
Sokáig azt hittem, mindig kell valami vagy valaki, akivel együttműködve lehetek csak boldog. Hogy szükségem van azokra a dolgokra, amelyekből energiát szívhatok. A könyv olvasása közben, oldalról oldalra lapozva sorakoztak a kérdések fejemben, hogy „miért várom a boldogságot a környezetemtől, ha én önmagamban rálelni képtelen vagyok? Hogyan sugározzak pozitív energiát, ha létemen negatív gondolkodásmódom átveszi az irányítást? Hogyan sugározzam a pozitív energiát, ha folyton a külső tényezőkből akarom meríteni azt, és nem magamból?”
Aztán elkezdtem élni. Azt tettem, amit tennem kellett, arra mentem, amerre a szívem húzott. Olyan dolgokkal kezdtem el foglalkozni, amelyeket nem csak úgy mellékesen csinálok, hanem tényleg akarom, szeretném csinálni. Az unaloműzésből folytatott cselekedeteim megszűntek egy idő után. Hiszen bármit csináltam, megpróbáltam élvezni. Nyilván vannak az ember életében olyan – esetleg negatív - környezeti tényezők, melyek befolyásolják a dolgokhoz való viszonyulást. De ki mondja meg, hogy melyik oldalát nézzem az adott helyzetnek? Ha a pozitívumokat vonom le magamnak, természetesen jó belátással folytatom, amit elkezdtem. Viszont ha a negatív oldaláról vizsgálom meg a dolgot, szerintem logikus a válasz…
Nem tudom, mennyire érthető, amit próbálok mondani, átadni.
Időről időre javuló tendenciát mutatott a lelkem, ezáltal a testem is. Mosolyogva keltem fel, és vidáman feküdtem le este. Jó dolog tanulmányozni, megismerni önmagam, megközelítéseimet analizálni adott szituációkban.
Nehéz, ennek okán hosszú folyamat a tanulás. Mindenesetre egyet biztosra tudok, mégpedig, hogy nagyon klassz dolog az, hogy az ember folyton vevő az új dolgokra, a világ megismerésére, a dolgok egymással való kapcsolatának felfedezésére, a boldogság kulcsára lelni, ezáltal a megfelelő zárat megtalálni, majd kinyitni azt az ajtót, és merni belépni rajta.

És talán az egyik legjobb dolog az életben, amikor az ember ki tud kapcsolni önmagában, és az igazi felismerésben rejlő gondolataiban…

Már nem szeretlek igazán, csak úgy vagy. Csak úgy vagy nekem, tartalak magam mellett, ha szeretnéd, néha nyomok a homlokodra egy nyugi-puszit, csak hogy éreztessem: igen, itt vagyok – még.

Azt hiszed minden rendben, olyan elégedetten dőlsz hátra, Kedvesem. Te nem tudod, hogy mennyi őrült nagy vétkedről szereztem tudomást. Azt sem tudod, hogy amúgy ez nekem nagyon fáj. Titkolózva somfordálsz haza munka után minden egyes nap. Én kedves mosollyal szoktalak várni, Édesem. Szeretlek, még mindig.
Várok. Nem Rád, hanem a válaszra. Arra, hogy megtisztelj vele, hogy segíts megfejteni, mi történt veled, velünk. Vajon mikor veszed az egész napi fáradtságot arra, hogy elmondd nekem, mit tettél azon a múlt hétvégén? Tudod, amikor a haverokkal mentél sörözni.
Na meg amikor túlóráznod kellett. Az egy szombati nap volt. Dereng már…?
Kicsim, kié volt az a szőke hajszál a blézereden fennakadva? Találtam a kocsiban is – sokat.

Már tudom, hogy nem én vagyok az Egyetlen.
Őrülten fáj. Mondanám, kérnélek, hogy beszéljük meg, rendbe hozhatnánk még. De nem teszem. Már tudok gondolkodni, ha rólad van szó. Azt is tudom, hogy már nem az a férfi vagy, akibe beleszerettem.
Nem fogok neked rontani, mert én nem olyan nő vagyok. Hisztizni se fogok, mert tudod, az nem az én reszortom.
Tudom, hogy megbántad, és igen, kicsit sajnálom, hogy késő.
Eddig miért nem kaptam kávét az ágyba? Most hirtelen könyvet is tálaltál mellé, mert tudod, hogy szeretek reggelről olvasni. Most érzem, hogy szeretsz. Most érzem, hogy erős bűntudattal harcolsz minden egyes nap.
Bármit megadnál most. Észre se veszed – amit én igen, - hogy a megbánás mekkora szolgát kreált belőled, és hogy én ezt vigyorogva nézem végig.
Szánalmas vagy.
És egyben aranyos is. Mint egy kisgyerek.
Engeded, hogy használjalak. Akarod is, hogy használjalak. Ez nyugtat most téged. Időről időre így enyhül tetteid miatt érzett belső fájdalmad. Mert tudod te is, hogy ezt én nem érdemeltem. Ezért ki is foglak használni, Kedvesem.
Táplálkozni fogok belőled. Belső harmóniád felbontom, és szétcincálom, mert mától az én lelkem így lakik jól, elégül ki. Én így szenderülök édes álmaimba – nyugodtan. Tedd csak le magad egy fáradt nap után arra a szép nagy kanapéra, amit még együtt vettünk – Kicsim, ahol épp fekszel, ott is volt pár szőke hajszál! Olyan mérges vagyok rád.
Fekszem melletted megtört lelkemmel, miközben azon vacillálok, hogyan facsarjalak ki még jobban Téged. Szívem maradt az űr, melyet agyi sejtek töltenek ki mára. Miértek után sorra taktikai elemek lépnek elmémbe. Tudom, hogy most jobban szeretsz, mint valaha. És tudom, hogy érzed, a kettőnk történetét most már folyamatosan én írom át, és egyszer minden história véget ér.
Ezért én most szépen közlöm veled, hogy a könyv utolsó oldalánál tartok. A történet jó volt, de nem tartottam igazán lovagiasnak azt a 21. századi herceget benne. Becsukom az olvasmányom, és visszateszem a polcra. A borítója gyönyörű, de a tartalom…

Most kicsi szünetet tartok, memorizálok, na meg szeretnék feltöltődni is.

Köszönöm, hogy megtanítottad, hogy nem minden mesének van boldog vége.

Hétfő reggel.
Az ég derült volt odakint. A madarak csiripeltek, én pedig alig vártam a reggelt, hogy újra átéljem a boldog perceim.
Emlékszem: Reggel hét órakor felkeltem és kinyitottam az ablakom, beleheltem egy jó adag hajnali friss levegőt, ami aztán egész napra energiát adott. A szemeimet mosolyogva dörzsöltem, mert nem láttam élesen, hisz álmos voltam még. Magamra kaptam a puha, rózsaszín köntösöm, és már támadtam is meg a kávéfőzőt.
Közben figyeltem minden pillanatom: húsz lépést tettem a kávéfőzőig, emellett végig felfelé görbült a szám. Mire ezeken elgondolkodtam, már le is főtt az ébresztő-ital, amit aztán egy húzásra megittam – nem volt időm leülni, és közben elgondolkodni az élet adta nagy dolgain. Lépteim a fürdőszoba felé vették az irányt, és miután a negyed órás sminkemet megcsináltam negyvenöt perc elteltével, úgy éreztem, ideje felöltözni.
Klassz. Öt perc alatt sikerült úgy felöltöznöm, mint egy bohóc, de mindegy, siettem is lefelé a negyedikről. Szökkentem, futottam, hármasával hagytam magam mögött a lépcsőfokokat - komolyan, szerintem megvan a kellő edzésem ahhoz, hogy akár nagy hírű futóversenyeken is részt vehetnék.
Épp csak kiléptem a lépcsőház ajtaján, – cibálva magam után a táskámat - ismerős tekintetre bukkantam a parkolóban.
Mint említettem, nagyon siettem már, hiszen késésben voltam munkából, ezért elég érdekes, kifinomultnak egyáltalán nem nevezhető öltözékben voltam jelen. Ciki...

Extra gáz szituációba csöppentem.

Nem is tudom megmondani pontosan, mikor láttam Őt legutóbb – akkor is csak távolról. Együtt nőttünk fel, együtt játszottunk, alsó iskolás korunkban Ő vigyázott rám, pedig csak egy évvel idősebb tőlem.
Láttam, hogy vár valakire, na meg azt is, hogy nem rám – sajnos. Olyan laza mozdulattal kapta le fejéről a napszemüveget, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Lábait keresztezve dőlt a kocsi oldalának. Azt is észrevettem, hogy követ a szemével (azokkal a húúúúúú de szép szemekkel).
A gondolataim annyira össze-vissza lettek hirtelen, mint valami nagy muslicafelhő. Kaptam a fejemhez, vakartam a homlokom, fogaimat összeszorítva imádkoztam, verset költöttem egyetlen fejemben járó mondatból: „Légyszi, nehogy felismerj, iszonyat jó pasi lett belőled, zavarban vagyok-leszek és az tré.”
Utóbbi gondolatom szinte mágnesként vonzotta maga után a megszólítást: „Dorcsi, szia! Ejha, de rég láttalak! Hogy vagy? Azta! Elképesztően csinos vagy!”

Hatásszünet.
(Gondolataimban a következő játszódott le: ha filmben lennénk, most biztosan premier plánban közelítené meg a kamera az arcom, közben mellé valami templomi zenét játszanának be.)

Mint aki karót nyelt, húztam ki magam, majd idióta, szerencsétlen, olyan igazi semmilyen vigyorral az arcomon néztem rá, gondolva magamban:
„Mi van…? Ez most tényleg azt mondja, hogy csinos vagyok? Hétfő reggel…? Na mindegy. Csinos vagyok. Ezt mondta, jól hallottam. Tehát bejövök neki. Ez az!”

Közelebb léptem hozzá, reménykedve abban, hogy majd színésznői tehetségemet kihasználva, így leplezve zavartságomat sikerül a lehető legjobbat kihozni a jelen státuszból.
Na ja… csak hogy a színésznői tehetségem valószínűleg még fönt pihent a negyediken, pihe-puha ágyikómban, plüssállatként használva megannyi álarcomat.
Így hát egy választásom maradt: önmagamat adni.

A lehető legjobb döntést hoztam meg ezzel.
Feltörtek a gyerekkori szép emlékek, megláttuk egymásban az őszinteséget, a gyerekességet.
Furcsa és egyben jó érzés volt felnőttként beszélgetni valakivel, akivel legbelül ugyanazok a gyerekek maradtunk. Kacarásztunk, rózsaszín felhőkön ugráltunk, az a cuki háttérzene is ott szólt a fejemben. Nahát! Micsoda témák! Szinte ereklyeként őriztünk ennyi értékes pillanatot magunkban. Ilyen boldog hétfő reggelem nem volt még.

A nagy sztorizások közepette már-már elmerültünk egymás tekintetében, mire hirtelen irányt változtat arcocskája, hozzám vágva azt a kegyetlenséget, hogy: „Oh, oda nézz, csak negyed órát kellett várnom. Már jön is a barátnőm. Szívesen beszélgetnék még, de sietnünk kell, ne haragudj. Valamikor összejöhetnénk egy kávéra, és esetleg folytathatnánk a nosztalgiát, ha benne vagy.” – kacsintott egyet két szemmel, majd elhajtott, filmbe illő porfelhőt hagyva maga után. A válaszomat pedig természetesen nem várta meg: „Persze…benne vagyok…hogyne…felőlem...” (A szavak között elhelyezkedő három pont a csalódottságom által létrejött óriási pislantásaimat illusztrálná.)

Felhők gyülekeztek a fejem fölött, mint egy tizenéves tini lány, egy perc alatt kilátástalannak vallottam az egész életem. Értetlenül lestem magam elé, közben a szomszéd nénike az ablakból szúrós szemekkel hesszelt (gondolom én, hogy azért, mert este megint Snoop Doggot hallgattam, és csak szerintem volt halk).

Hmm… micsoda boldog percek!

A lényeg, hogy jó volt Vele trécselni. Na meg, hogy milyen jól nézett ki… a barátnője is… Szintén érdemi része a dolognak, hogy ismételten sikeresen elkésem munkából.
Nem baj… megérte.

Ez az én formám.

:)

Amikor először megláttalak, éreztem, hogy veszélyzónába ütköztem. Akarva-akaratlanul nagytakarítást rendeztem az egész mellkasomban. Letöröltem a polcról azokat a még régebben másnak szánt szerelmes szavakat is, a leveleket pedig felgyújtottam, porait elsöpörtem. Múltam szemetesládáját végleg kiürítettem. Ösztönösen tettem. Minden szeretetemet Neked akartam szánni. Naplóm hátralévő lapjait boldog perceinkkel telefirkantani.

Furcsa, mert pár hónapja ismerlek, még is, mintha egész életemben itt lettél volna.
Legjobb barátokként fürkésztünk tekinteteket, csúfoltunk embereket és ettünk jókat, csiszolódtunk össze. Filmet is néztünk, és a végét is láttuk. Csak én éreztem úgy, hogy gördülékenyen zajlott az együtt eltöltött idő…?
Melletted nyugodt voltam. Kikapcsolt az agyam, és nem számított semmi sem. Egyszerűen csak szerettem, ami velem történik. Szerettelek.

- Biztos nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel lányok/fiúk. Amikor minden rendben van – hiszed Te – aztán egyik napról a másikra felszívódik az illető, akiről szó van.

Legalább csak szóltál volna, hogy már ne várjalak, mert nem leszel itt velem.
Csak legalább szóltál volna…
Hogy egy nap majd úgy kelhessek fel, hogy nem várom az üzeneteid. Hogy végérvényesen érezzem a legvégét a dolognak.

De Te itt hagytál csöndben, alattomosan, lopva hosszú magányos perceimet, űrt hagyva magad után, minden szavaddal, mozdulatoddal, érintéseddel eltelítve pici szívemet.
Sokszor megtetted már velem ezt. Eltűntél, csak úgy, mint az a bizonyos költő a ködben – szinte rám szakadt az egyedüllét. Ma már kezdem megszokni ezt a dolgot, néha még mosolygok is rajta (de inkább saját magamon).
Erős nőnek tartom magam. Mindig jó kedélyű, a világra megannyiszor rámosolygó, „nőies kislány”, de akárhányszor felszívódtál, majd megjelentél az életemben, valahogy teljesen más ember költözött belém.
Nem fogok bánkódni, mert fölösleges. Nem hibáztatlak se Téged, se magamat. Történt ami történt, ennek így kellett lennie.
Tudom, hogy szerettél engem, csak nem úgy…

Szeress bátran…

Én nem tudtam mit kezdeni ezzel a dologgal. Az arca napról napra egyre ismerősebb lett. Legédesebb álmaimból felriadva is láttam, és csodáltam – csendben. Érzelmi körforgásnak tűnt, ugyanis mindig ugyanazt láttam. Semmi mást… ha egy percre is, de szerettem volna megválni az érzelmeimtől. Csak egy percre, mert már kínok között találtam magam. De nem tudtam, mert folyton láttam ezt a megtisztult, őszinte tekintetet. Csodálatos volt. Sötétkék, szürke, zöld, barna. Nem tudom pontosan meghatározni, milyen színt láttam. Mindig más. Akár csak az érzelmeim: több szín, több árnyalat. Változatos, izgalommal teli. Hirtelen nem tudtam, hogy a tűz most kialudt, vagy már meg is égetett. Jól van. Elindultam. Kiléptem az ajtón, a tekintetünk abban a pillanatban összetalálkozott, és Ő nem tudott megszólalni - ahogy persze én sem… Évek után újra találkozni valakivel kicsit olyan, mint elővenni egy több éves naplót: először jól megnézzük, átlapozzuk a múlt eseményeit, majd újra tanulmányozzuk. Eszünkbe jut, milyen is volt még akkor, régen. Egy emlék, egy személy, szinte elénk vetít megannyi mosolyt, könnyet, történetet, közben egy-két sóhaj hagyja el lelkünk. Újra találkozni valakivel, akit régóta imádunk szívünk legmélyén, kicsit olyan, mint amikor egy kisgyerek megkapja a várva-várt ajándékát. Örömet okoz és szabaddá tesz. Újra látni valakit, akit régóta szeretsz…- akkora hatással van rád a jelenléte, hogy úgy érzed, nem akarod elengedni sem Őt, sem a jelent. El akarsz veszni a harmónia kulcsában – amiben már rég elvesztél, egy szempillantás alatt. Azon melegében úgy éreztem, hogy a lelkem újra szárnyra kapott. Csak állt ott, egy kis hatásszünet elteltével köszönt is nekem, én pedig csak mosolyogtam Rá. Egy halovány mosolyt csalt az arcomra ez a buta találkozás. Értetlenül néztünk egymásra, hiszen tudtuk, éreztük, hogy köztünk abban a pillanatban valami újrakezdődött – vagy folytatódott.

Abban a pillanatban, amikor a Nő megtalálja a Férfit, valami változásnak indul: érzések, ezáltal cselekedetek. Szerelem… miféle kifejezés ez? Van ennek egyáltalán jelentősége? Jelentősége persze, hogy van. De értelme? Szerelem akkor is, amikor csak beszélünk róla? Szerintem nem. Úgy gondolom, a Szerelem kifejezés csak és kizárólag akkor jön létre, amikor saját bőrünkön tapasztaljuk. Mindaddig nem tudjuk mi az. Hallottunk már róla, de nem éreztük át soha. Ezért aztán nem tudhatjuk mi az, addig a percig, amíg nem tapasztaljuk. Én tapasztaltam. Huszonegy évem során úgy érzem, most először át tudom érezni, milyen is, amikor az ember álmodozik a szerelemről. Ábrándozik. Tudom, milyen érzés ülni egy helyben, és mosolyogni a „semmin”. Tudom, milyen érzés figyelni és pontosan megjegyezni egy másik ember arcát, minden vonását, mozdulatát, szavait és tekintetét. Csodálatos! Könnyekkel küszködöm – örömkönnyekkel - miközben leírom a leírhatatlant. Tudom milyen, amikor egy embernek – az Egyetlennek – a hangja cseng a fülemben, és gondolatban is iszom kedves szavait. Felszabadít. Érzem bársonyos bőrének illatát, miközben elképzelem, hogy átölel, és soha többé nem enged el. Tudom milyen Nőnek lenni, mert Ő megtanítja nekem minden nap. Általa minden szebb, minden élmény gazdagabb, minden huszonnégy óra kincset ér. Ha baj van, Ő ott hagy mindent és mindenkit, jön hozzám, hogy újra átkaroljon és szeressen. Ő várja, hogy felkeljek, és újra meghódíthasson. Türelmesen vár arra, hogy belé szeressek napról napra. A tudat, hogy Ő létezik, és nekem lett teremtve, boldoggá tesz. Megnyugtat. Nem azért, mert az egyedüllét elborzasztana, hanem azért, mert végre Rá gondolhatok minden reggel – miután felkeltem - napközben és este - lefekvés előtt. Ő olyan az én mindennapjaimban, mint sötét éjszakában a csillagok: fénypont. Nem csak a napjaim fénypontja, az életem csillogása is. Amíg Ő nem volt, én sem voltam. Azelőtt egy megtört lélek nézett vissza a tükörből. Egy könnyekkel teli szempár, egy darabokra tört, vérző szív. Ő jelenti számomra az Életet: a hangokat, a színeket, a képeket, az emlékeket, a jövőt, az évszakokat. A zord és hideg télből általa lesz rügyező, virágzó tavasz, majd forró nyár. Ő a lelkem természete, virágoskertje. Én tudom, mi a Szerelem.

 Találkoztam valakivel, akinek nem csak a mosolya szép. Van valaki, aki szép szemeivel nem csak néz, hanem lát is engem. Épp egymás mellett ülünk. Perifériájából figyel engem, érzem. Lassan, hamarosan felütöm fejem, és elkapom égető tekintetét. Látom a félmosolyt kedves arcán, és szinte hallom, hogy szól hozzám – némán. Próbálok megannyi rejtvényt megfejteni közelségében, de olyan nehéz, mégis annyira jó, valójában igazi. Rám talált valaki, akinek jelenléte végre nem az üres ígéreteinek koronája. Amikor csak csöndben pillantgattunk egymásra, én akkor is hallottam belülről fakadó ezer szavas monológját. Ritka pillanatokban meg is ölel, és én olyankor csak szabadságára intem megfáradt lelkem. Úgy érzem, mintha most a végtelen napsugarak parányi fényei csak rám vetülnének. Önmagamban suttogva erősítem meg ellenállásom magával ragadó érzéseim felé. De érzem, hogy a magam köré, évek gondos munkájával felépített falaim hamarosan, egymás felé tett lépésünkről lépésünkre roncsolódnak, bomlanak. Szívem még mindig a sivár, hazug, romos, darabjaira hullott világ rabja, ennek ellenére valahogy mégis azt érzi, hogy valami igaziba ütközött. De nem ám csak úgy. Hanem mint egy üstökös, úgy találta el, olyan természetesen. Bár természetesnek titulálom, az én olvasatomban mégis új.